Fejlődj velem!

Futóedzőként amatőr sportolók edzéseit tökéletesítem, hogy elérjék a céljukat, vagy akár még többet

+36705063269

Top

Blog

Ultra Trail du Sóskút-Biatorbágy I-II.

Idén sokknak elmaradt a főversenye, amit mindenki másképp dolgozott fel. Andris az UTH Szentendre trail versenyére készült, amit egy saját privát versennyel pótolt. Profi versenyként is megállta volna a helyét az esemény, volt event, pontos útvonal terv térképpel és szöveges itinerrel, frissítőpontok GPS koordinátával. Minden tökéletesen el volt tervezve. Fogadjátok szeretettel Andris privát versenyének élménybeszámolóját 🙂

Július 11, reggel 7 óra.

A hajnali ébredést követően laza zabkásás reggeli, majd összeszedtük a cuccot, és Janival a starthelyre autóztunk.

Már rögtön az indulásnál érződött, hogy a szervezetem nincs a nagy napra felkészülve. A bemelegítő kilométer azonnal kettes zóna közepén volt, felfelé bőven hármas, a komolyabb emelkedőkre pedig előjöttek a sprintes értékek. Kívülről talán ez nem látszódott annyira, mert egész jól bírom a beszédet magasabb tartományokban is, másrészt pirosodni sem szokott az arcom.

A második frissítésnél partnercsere is történt, Janinak itt befejeződött az útja. Edzőm és mentorom, Fanni csatlakozott hozzám a következő 25-re. Gyors mosakodás, új póló, evés-ivás, és már robogtunk is tovább újra fel a Kálvária dombra. A komoly megpróbáltatás ettől a ponttól kezdődött.

Írhatnék hosszan az ezt követő szenvedésről, de viszonylag könnyen elmesélhető az alábbi ciklussal. Séta, kis futás, meghalás, fejben feladás, leülés, séta. Minden kilométer borzalmasan hosszú, minden árnyék nélküli rész keserves (mint kiderült, a pálya ¾ része nem az erdőben halad).

Hogy elégedett vagyok e az eredménnyel? Egyáltalán nem. Legrosszabb esetben is 7 órán belül szerettem volna lenni, a majdnem 8 óra csalódás. Persze az előző heti betegségre, hőségre lehetne fogni. Záporoznak a kifogások. Régen lehet ezt elfogadtam volna fejben, most nem. Ősszel a visszavágó!

Október 23.

A nyári csalódást okozó 50 km után, és az őszi versenyszezon elmaradtával ismét egyéni Ultra Trail du Sóskút-Biatorbágy szervezésébe kezdtem szeptember végén. Célnak a tisztes helytállást tűztem ki. Nyárhoz képest a felhajtást is letekertem, a családon kívül csak pár barát tudott a tervemről.

Október 23. megfelelő időpontnak tűnt a megmérettetéshez. Az őszi időjárás kedvez a teljesítménynek, már csak az eső elkerüléséért kellett imádkozni. A hűvös másik előnye, hogy nem kellett extra frissítőpontot létesíteni a pályán, elég volt a biatorbágyi focipálya utáni kút.

Az UTSB#2 hetében végig esett az eső, így számítottam rá, hogy a pálya bizonyos részei nagyon sárosak lesznek. A vaddisznó dagonyák nem tűntek el teljesen, de szerencsére annyit száradt a környezet, hogy éppen el tudtunk menni mellettük száraz lábbal. A Peca tavat követő erdőszakaszra ez nem volt igaz, ott mindkét alkalommal elhaladva komolyabb sártömeget ragasztottunk a cipőinkre.

Kísérőim ezúttal Fruzsi és Kriszta voltak. Mindketten a második körre csatlakoztak, így az első 25 kilométert teljesen magamban, pulzuskontrollal terveztem megtenni. Edzőm, Fanni, egy hozzám közel álló, konzervatív stratégiát talált ki. A lehető legtöbb esetben egyes zóna tartása volt a cél, felfele mehet a kettes, szükség esetén séta a lábak kímélése érdekében.

Péntek reggel 7 órára terveztem az indulást. Autóval kiérve a starthoz köd és sötétség fogadott. Az autóban szokásomhoz híven megnéztem a motivációs videómat (Rise. Grind. Shine. Again. – most épp a Shine volt terítéken). Vittem fejlámpát, de bízva a 7:15-s napkeltében nem vettem elő, hanem a ködön átszűrődő fényben vágtam neki az utamnak. A múltkorhoz képest több cuccal, de nyugodtabb lélekkel indultam neki a kétszer 25 kilométernek.

Az első kilométeren rögtön találkoztam a múltkori problémával, a pulzusom megint 10 ütéssel a szokásos felett volt. Próbáltam nyugodt maradni, és a végletekig lassítani, de csak nem ment lentebb fél óra elteltével sem. Befejezve egy gombapresszó epizódot próbáltam higgadtságra sarkallni magam. A nyugtalanság még egy darabig megmaradt, de az izmaimon éreztem, hogy a jól sikerült tapering, és a nyár óta tartó folyamatos fejlődés most az én oldalamon áll.

A huszadik kilométer környékén rácsörögtem Fannira, elmeséltem neki mi a helyzet a pulzusommal. Hangjában nyugtalanság érződött, de meglepő módon nem kezdtem el ettől aggódni. Úgy gondoltam, hogy a pulzusom már álló helyzetben sem fog lentebb menni (ez az egyik “királyi kitérő” alatt kiderült), így úgy voltam vele, hogy plusz tíz ütésen próbálom tartani a pulzust, amihez már normális, “világból kifutós tempó” és érzés tartozik.

A Nyakas tetején az órámat vizsgálva láttam, hogy itt bizony jó idő van kilátásban az első körre. Rácsörögtem a lányokra, hogy ide tudnak e érni negyed órával a megbeszélt előtt a startra. Szerencsére mindketten bőven időben indultak, így nyugodtan faltam tovább a kilométereket.

A lovardához érve próbáltam lassítani magamon, újra lentebb engedni a pulzust. Nem sikerült. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy az átöltözésre való tekintettel úgy is pár percet ülni fogok, nem foglalkoztam ezzel tovább.

A kör végén Kriszta elém jött biciklivel, ezzel komoly erőt adva a folytatásra. Itt a fele, jól érzem magam, menni fog a második is. Míg az átmeneti nadrágtól és a hosszú pólótól megszabadultam rövidre váltottam a garnitúrát, menet kész lett Fruzsi is. A kesztyű maradt, nálam ez akár 10 fok felett is természetes.

A második kör elején előjött bennem a nyár emléke, és a rosszul kezdődő második kör. A Kálvária dombot akkor is bírtam, de a Bem utcai emelkedőt követően megrogytam. Most semmi ilyen nem történt. Az érzésre tíznél nagyobb meredekségeket láb kímélése érdekében sétáltuk, a többi viszont rendesen ment futva.

A lányok elterelték a gondolataimat. Kriszta fel-le biciklizett körülöttünk, fényképezett, felfedezte a tájat. Fruzsi ezt a szakaszt már ismerte korábbi futások kapcsán, így maradt a szokásos beszélgetés.

A Kő-orr lábáig minden probléma nélkül zajlott, itt azonban kezdtük el-elhagyni Krisztát. Lefelé a sűrűben, majd a sárban nem tudott utánunk jönni olyan ütemben a biciklit cipelve, mint ahogy mi haladtunk. Fent a sziklán vártunk rá két percet, de mivel nem jött, így elindultunk tovább.

A biatorbágyi síkon aztán utolért minket. Itt a kútig minden ment rendben. Vicces volt, mikor a csokimat elővette, de mivel addigra 40 méterrel előbb voltam, utánam hajította. A helyiek nem tudtak mit kezdeni a komikus jelenettel..

Vízfelvétel után robogtunk tovább a Kápolna – Nyakas kő szakaszon, de negyvenhez közelítve nem jött holtpont. Kicsit el is bizonytalanodtam, jó rendezvényen vagyok e? Lefelé aztán a maradék öt kilométerre megjött az étvágy is. Az eddigi kényelmesebb tempót futásra cseréltük Fruzsival. Az utolsó 5 kilométert – nekem a 45 és 50 közöttieket – 5:20, vagy azon belüli sebességgel abszolváltuk. Itt már nagyon elfáradtam fejben, beszélgetés közben nem, vagy rossz szavak jöttek a számra.

A végén picit túl kellett futnunk, mert az órám nem váltott át 50 kilométerre, de ezt is hiszti nélkül, nyugodtan viseltem. Az eufória egyelőre elmaradt, pedig kétség kívül ez az eddigi legnagyobb sportteljesítményem táv és idő tekintetében is. Nyáron 7:54 alatt teljesítettem az UTSB#1-t napszúrással és korábbi betegséggel támogatva. Az októberi ellenben megingás és mélypont nélkül 6:08 lett.

Ezek után mit hoz a jövő? 2021 minden tekintetben átmeneti év lesz. Januárban egy kisfiúval bővül a családunk, meglátjuk mi fér bele a következő felkészülésbe. A világnak a COVID-hoz kell hozzászoknia, nekem pedig a visszaesést kell majd valahogy kontrollálnom.

A frissítésről pár szóban: a futást megelőzően megittam 4 deci teát, a futáson pedig 1,5 liter vizet. Nem tűnt kevésnek, főleg annak fényében, hogy több alkalommal pisilnem kellett a 6 óra alatt. 2 és 4 óra után egy sótablettát vettem be, mert az első körben viszonylag túl voltam öltözve, és sokat izzadtam. Az eredetileg tervezett 50 percenkénti gél fogyasztás kicsit felborult. Próbáltam a szervezetemre hallgatni. Fél óra után ettem egy müzli szeletet, óránként géleztem. A harmadik órában megint csak elment egy müzli, a körváltáskor pedig egy fél banán is. Összességében 5 gél, 3 müzliszelet, 1 decathlonos marcipán szelet, és egy banán ment le a bő hat óra alatt.

Végezetül szeretnék köszönetet mondani a barátaimnak a támogatásért, a családnak – főleg Boginak – a sok távol töltött edzéspercért, és Fanninak a felkészítésért. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ehhez hasonló teljesítmény lehet bennem. Végezetül a két kísérőmnek, Krisztának és Fruzsinak, hogy a kezem alá dolgozva, minden szavamra figyelve végig segítettek az utamon. Köszönöm.

Share